Bocskai által letelepített hajdúk utódjaként Nagyszalontán 1817. március 17-én született meg a legnagyobb magyar balladaköltő, Arany János. Kései gyermek volt, kilenc testvére közül megszületésekor már csak egy nővére élt.

Édesapja sokat mesélt neki Toldiról, a népköltészetet is megszerettette vele. Csodagyerekként kezelték Szalontán, már ekkor ismert volt verseiről. Ő maga így vallott erről: „Mire iskolába adtak, hova mód nélkül vágytam, […] már nemcsak tökéletesen olvastam, de némi olvasottsággal is bírtam, természetesen oly könyvekben, melyek kezem ügyébe estek. […] A tanító, megpróbálván, rögtön, amint felvettek, elsőnek tett osztályomban s e helyet folyvást megtartottam. A többi tanítók és növendékek a nagyobb osztályokból, sőt külső emberek is, csodámra jártak, s én nem egy krajcárt kaptam egy vagy más produkcióm jutalmául.”

14 évesen pedig már segédtanítói állást vállalt, a keresetéből támogatni tudta idős szüleit, és jutott a pénzből tanulmányaira is, így 1833-ban beiratkozhatott a debreceni református kollégiumba. Pénze is fogytán volt, és reményei sem váltak valóra Debrecenben, ezért 1834 márciusában Kisújszálláson segédtanítónak állt. Rektora, Török Pál megnyitotta előtte könyvtárát, amit Arany alaposan ki is aknázott. A német és a francia nyelvtudását is pallérozta, latinból és németből fordításokkal is próbálkozott.

Visszatérve Debrecenbe felfigyeltek rá tanárai, az osztály legjobb tanulója lett, magántanítványai is voltak. Azonban megunván az iskolai egyhangúságot 1836 februárjában elhagyta az alma matert, így bizonyítványt sem kaphatott.

Vonzotta a szobrászat, ám mégis színésznek állt. A debreceni társulat feloszlása után vándorszínészek keserű kenyerét választotta, ám egy rossz álom hatására néhány hónap sanyarúság után hazatért. Az álom igaznak bizonyult, apja megvakult, anyja haldoklott, és csakhamar el is veszítette őt.

Szülővárosa mellé állt, megválasztották igazgatóhelyettesnek az iskolába, ott tanított 1839 tavaszáig, aztán egy évig írnok volt a városházán, ahol aztán aljegyző lett, melyhez szolgálati lakás is járt. Sokat olvasott francia és német nyelven, ám megismerkedve Ercsey Juliannával, átmenetileg háttérbe szorult az irodalom. Juliska lánya 1941-ben, László fia 1844-ben született.

Puritán életet élt, jegyzősége elsői éveit így jellemezte: „Hírlap is alig fordult meg a kezemben.” 1842-ben történt fordulat, ekkor Szalontára került egykori debreceni diáktársa, Szilágyi István történész, az ő biztatására kezdett Shakespeare és Szophoklész művek fordításába. Ugyancsak az ő ösztönzésére küldte be a Kisfaludy Társaság pályázatára az „Elveszett alkotmány” című szatírikus eposzát, mellyel elnyerte a pályadíját. A zsűri tagjaként Vörösmarty nem volt teljesen elragadtatva Arany hexametereitől, bírálata azonban nem szegte kedvét, hanem tanulni akart belőle. 1846-ban a „Toldi”-val már nem csak a pályadíjat, hanem bírálói elismerését is kivívta. Egycsapásra országosan ismert költő lett, neves alkotók keresték ismeretségét, ekkor ismerkedett meg Petőfi Sándorral is, akihez eztán közismerten szoros barátság kötötte. Levelezésük fontos kor- és irodalomtörténeti dokumentum.

1847-ben megírta a Toldi estéjét és a Murány ostromát. Úgy alkotott, hogy közben napi 10 órát töltött hivatali munkával és családjára is maradt ideje. A Kisfaludy Társaság 1848-ban felvette tagjai sorába. A forradalom és szabadságharc idején néhány verset és prózai művet publikált folyóiratokban, formálisan részt vett a kormány által alapított Nép Barátja szerkesztésében, de 1849. márciusától kezdve már neve sem szerepelt a lapban.

1848 novemberében nemzetőrként részt vett az aradi vár védelmében, melyről így írt a Bolond Istókban: „Oh láttam én (hisz ott is voltam egyszer, / Tenni kevés – de halni volt esély”.

1849 májusában belügyminisztériumban kapott állást, követte a kormányt Debrecenből Pestre. Az oroszok bevonulását követően rövid ideig bujdosott, ám visszatérhetett Szalontára. Állását, szolgálati lakását elvesztette.

1851-ben néhány hónapig a Tisza-család geszti kastélyában nevelősködött, majd októbertől tanárként helyezkedett el a nagykőrösi református gimnáziumban. Folyóiratokban is újra publikálhatott és ezen időszakban születtek nagyobb művei is. Akadémiai székfoglalóját „Zrínyi és Tassó” című értekezésével tartotta meg.

1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia, egy nap alatt levelező, majd rendes tagjává is választotta. 1860-ban a Kisfaludy Társaság igazgatójává választották, Pestre költözött és megalapította a Szépirodalmi Figyelőt, melyet két évig szerkesztett.

A közvélemény ugyan sokáig másként tudta, de valójában 1861 körül írta meg „A walesi bárdok” című közismert balladáját, mely 1863-ban az általa indított Koszorú című folyóiratban jelent meg.

1865-ben a Magyar Tudományos Akadémia Titkára lett, majd 1870-ben e címét főtitkári rangra emelték. 1865-ben Juliska lánya fél évvel a szülése után tüdőbajban meghalt. Amikor a költő verset kezdett írni az emlékére, lehanyatlott a toll és csak ennyit vetett a papírra: „Nagyon fáj! nem megy!” És annyira fájt, hogy egy évtizedre elhallgatott a költő…

1866-ban Ferenc József Arany Érdemkereszttel tüntette ki, amelyet nem akart elfogadni, de azt a választ kapta, hogy nem teheti meg, mert a Hivatalos Lap már leközölte a kitüntetés tényét.

1867-ben a Kiegyezés után Ferenc József ismét kitüntette, ezúttal a Szent István-renddel (mellyel, ha kéri, bárói rang is járt volna), ám ő ismét megpróbálta visszautasítani, de báró Eötvös József és báró Wenckheim Béla személyesen is felkereste otthonában és rábeszélték, fogadja el díjat. „Én tartottam magamat, míg lehetett, de végre belátván, hogy nagy demonstrationalis látszat nélkül (mitől mindig irtóztam) a visszautasítás meg nem történhetik, beleegyeztem…”- írta levelében. Nem hivatalosan pedig papírra vetette és iróasztalfiókjában őrizte az alábbi sorokat: „Járnak hozzám méltóságok, / Kötik rám a méltóságot: / »Megbocsásson méltóságtok, / Nem érzek rá méltóságot.«. A ma jól ismert fricskát, csak halála után találták meg. 1875-ben a számára felajánlott egyetemi tanszékvezetői megbízást, egészségi állapotára való hivatkozással (bár nagy megtiszteltetésként értékelte) nem fogadta el.

Amikor 1877-ben a főtitkári teendők alól felmentését kérte, azt nem fogadták el, helyette egy évre szabadságra küldték, annak letelte után megismételte kérelmét, válaszul újabb egy évre szabadságolták. Arany János erre az időszakra nem vette fel a fizetését és 1879-ben véglegesen lemondott tisztéről, a nagygyűlés ezt elfogadva tiszteletbeli főtitkárrá választotta.

Főtitkári tisztétől való visszavonulása után újra az alkotás felé fordult, Befejezte a „Hamlet” és a „János király”, valamint Arisztophanész összes művének fordítását, megírta az „Őszikék” versciklust. 1879-ben pedig elkészült a Toldi szerelme, melynek első kiadása mindössze két hét alatt el is fogyott.

Korábbi betegségei kiújultak, de a szokottnál súlyosabban. 1882. október 15-én avatták fel a pesti Petőfi szobor avatásán – egy városi legenda szerint – tüdőgyulladást kapott. Az viszont bizonyos, hogy egy hétre rá, október 22-én a Magyar Tudományos Akadémia palotájában, szolgálati lakásában elhunyt.

Jelentős munkássága előtt az utókor ma is tiszteleg. Megszámlálni is nehéz azokat a szobrokat, melyet tiszteletére emeltek, és sok közterület viseli nevét a Trianon határokon belül, és azon túl is. Székesfehérvárott a Székesegyház utcája örökíti meg Arany János emlékét. Szobra városunkban nincs, ez még törlesztendő adósságunk.

Jeles évfordulók IV. – Arany János